- Feltétlenül! – válaszolta a
kérdésre, amit nem is hallott, és fejével biccentett. Valójában abban sem volt
biztos, hogy neki szánták a kérdést. Mindenkivel megesik, – nyugtatta magát
kedvenc közhelytablettájával – hogy kissé össze van zavarodva. Azzal lehúzta a
vécét maga mögött, kitárta az ajtót maga előtt, majd behúzta az ajtót maga
mögött. A tükörben felfedezte, hogy bizony ő sem marad örökké fiatal, a gondok
által barázdált arcán már az elfogyasztott pálinka sem tud javítani. Gyorsan
kezet mosott hát, megtörölte arcát, körülnézett. Egyedül volt, leszámítva a
piszoár mélységeit néma kiáltással fürkésző akárkit.
Óvatosan, nehogy
megzavarja e testi-lelki átszellemülés csendéletét, kirúgta a mellékhelyiség
ajtaját, rendelt még egy kört magának, és visszatelepedett megszokott helyére. Rágyújtott
kedvenc cigarettájára, és arra gondolt köhécselve, hogy érdemes lenne felhagynia
vele. Mégiscsak válság van! – futott át agyán a magányos rövidtáv gondolat, és
elmosolyodott. Majd elnyomta a cigarettát; na nem azért, mert akár egy percig
is komolyan fontolóra vette volna előbbi jó tanácsát, nem is azért, mert már
szinte üres volt pénztárcája, és legfőképpen nem azért, mert pont aznap
betalálta egy kerítő az „Egészség a vallásom” nevezetű, történetünk idején oly
divatos szekták egyikétől. Egész egyszerűen elszívta azt a szálat.
Az elkopott gyárépületek fakósága
modern várromként védelmezte a Munka szent szellemét, amelynek bűzét még
évtizedek múlva is mosták, egyre csak mosták ki az agyakból. Innen nem messze
ült ő, egy városszéli kiskocsma teraszán, ahonnét jól belátta a tájat egészen az
út túloldalán magasodó zajfogó falig. A környék kilincsre zárt ajtóbilincse az évek
során tucatnyi embert késztetett vissza a tudatlan állapot meleg bölcsőjébe,
ahonnan a szerencsésebbek, egy háromfordulós felvételi vizsga után, könnyűszerrel
átevezhettek az őrület szivárvánnyal kivert habos medencéjének oltalmazó
magányába. A gondok, ahogy a vonatok is, jönnek és mennek, s csupán az utason
múlik, hogy mikor ugrik ki hatvannál. Na mindegy – hessegette el magától az
agytekervényeit egyelőre pihés kis szárnyasok képében kopogtató gondolatok
csipegő csapatát. Azok persze ekkor már sóhajtva, mint akik jól végezték
dolgukat… és tényleg. Ki kell ürítenem az agyamat, hogy rendet rakhassak a
fejemben – gondolta, miközben a vízzel felütött pálinka nem égette torkát, és
megérkezett a gyomrába, majd vissza. A természet örök körforgása – villant be
neki e vidám és örökérvényű igazság, de vigyorát le is törölte arcáról gyomra
kilakoltatott lakóival együtt. Bolondozni ráérek később is, motyogta. Ekkor már
égető szükségét érezte, hogy lángba borítsa a legközelebbi kiszáradt
növényzetet, így hát újra rágyújtott.
Lassan, mint őszi hajnalon, elkezdett neki derengeni,
hogy valójában miért ül egy városszéli kiskocsma teraszán, miért iszik
pálinkát, és miért dohányzik, mikor ezeket az értelmetlen dolgokat soha nem
erőltette, inkább csak másokra, de legalábbis önmagára sosem. A hangokkal persze
más volt a helyzet. Igazán kiválóan megfért velük, a furcsa lakótársakkal
koponyája kopott konyhájában, ahol együtt főzték ki az Életre vonatkozó tervei(ke)t.
De mit keresek itt? – kérdezte
félhangosan, megint inkább csak önmagától, és a csapos, aki pont mellette
haladt el üres poharakkal feldíszített kezével, körbefuttatta sólyomtekintetét
a padlón, hátha lecsaphat valamilyen értéktárgyra a meglehetősen viseltes
állapotba süllyedt alak árnyékában. Mégiscsak válság van! – nyugtatta lelkiismeretét
a hóbortos kocsmáros, megvakarta borostás arcélét, és vijjogva továbbállt. De
mit keres ez itt?
Még hallotta, ahogy a szemetes
mellől felröppenő galamb szárnycsapásai nyomán egy elszabadult toll,
engedelmeskedve a gravitáció törvényének, lomhán alászáll. Hallotta, ahogy e
toll pihéi láthatatlan szikrákat hányva sziklákat vájnak a térbe, s
megperzselődnek a levegő részecskéit súrolva. Hallotta e levegő részecskéit,
ahogy dübörögve arrébb sereglenek, utat engedve a jóval nagyobb fajsúlyú
tollpihének, s az imént a negyvenes tábla mellett elrobogó kocsiból kirepülő
kólás doboznak, mely vörös henger, mint egy mózesi fegyver szelte át a poros
tengert. Aztán megérkezett a Csend, aki még az előbb hallott viccen kuncogva
hangtalan odaköszönt a kocsmárosnak, s letelepedett hősünk asztalához, s ő
emiatt már nem hallott semmit, s még az árokba csapódó kólás dobozt sem
észlelte, amely békésen megpihent a fűszálak ölelésében, és végül lebomlott
tizenötmillió év múlva. De ne szaladjunk ennyire előre az időben.
Amikor pár perc múlva megriadt
szolid ájulásából, a világon kívül arra is ráébredt, hogy mi dolga van neki
ezen a helyen. A munkahelyén tisztelettel megköszönték eddigi szolgálatait, s
elengedték a lehetőségektől zsúfolt szebb világba - mégiscsak válság van!
Mindeközben, egy nem túl távoli
galaxisban, tulajdonképpen ugyanabban, a Naprendszer Föld nevű bolygójának egy
másik szegletében rohamrendőrök vernek egy tüntetőt, majd nyugtató célzattal a
tömegbe lőnek biztonságos gumilövedékkel biztonságos fejmagasságban. Valamivel
odébb egy autóba rejtett pokolgép koncertjétől hangos a napáztatta vidék, máshol
pedig negyven évre hitelt adnak egy másik autóra, s egy házra. Újabb
állatfajokat fedeznek fel kutatók az óceánok mélyén, miközben mások gyengének
találtatnak, és végül elhullanak, felvésve nevüket az érdektelenség mocsarába
süllyedt „Kihalt állatfajok” feliratú kőoszlop következő sorába. A
fejfenntartás, de jóval inkább a testi örömök bebiztosítása érdekében
percenként tízmillió orgazmus ad keretet az evolúció azon képletéhez, melyet
extraprofittal zár az emberiség.
Ahogy elgondolkozott mindezen,
rájött arra, hogy őt valójában kitúrták az állásából! Találtak helyette egy Jobbat,
aki nagyobb műgonddal végzi el a kiszabott feladatokat. És ez a Jobb, ez mindig
ott lesz körülötte, akármerre menne is, és mindig emlékeztetni fogja önnön
kudarcára. Pedig mennyire lelkiismeretes volt. „A munkája az élete.” – mondták
rá a magukat bölcsnek kiadó imposztorok. Vagy úgy hangzott, hogy az élete a
munkája? Már maga sem tudja. A végeredmény ugyanaz: nem kellett már a világnak,
a világ talált nála jobbat. Leértékelt áru lett egy alsó polc hátsó szegletében,
szavatossági ideje szép lassan lejár, tik-tak, tik-tak, míg végül bűzös-rothadó
hulladékként végzi egy illegális szemétlerakó napsütötte domboldalán.
Egy gondolat múlva felállt, s
elindult valamerre. Akármerre. Odavakkantott valamit a kocsmárosnak, aki épp a
pult alól szolgálta ki egyik törzsvendégét, a tizenöt éves Zolit. Elindult a
még mindig radioaktív sugarakat kibocsájtó pernyedomb és a lakótelepi házak
között húzódó úton a legközelebbi magaslat felé, ahonnan majd utolsó sétája
végén leugrik, s utolsó repülése végén szilánkosra zúzza porhüvelye mind a 206
darabból álló csontkollekcióját.
Good-bye cruel world... - dalolta
halkan magában.
A kocsmáros eközben kiment az imént
távozott vendég üresen hagyott asztalához, és letörölte a rászáradt por, izzadtság
és alkohol keverékét, majd felpucolta a székek között elterülő színtelen
gyomorváladékot. Ekkor vette észre azt az állati bőrdarabot, melyből egykoron
pénztárcát formáztak keleti mesteremberek, s nyugati mesteremberek pénzzel
tömték teli. Azonban az elhagyott tárca tartalma alaposan megcsappant ismeretlen
vendége délutáni tivornyázása nyomán, s csupán papírfecniket, blokkokat és
tömegközlekedési eszközökön kilyuggatott jegyeket talált benne. Káromkodva az
egészet a kukába hajította. Majd gondolt egyet, lehajolt, s kiemelte a bőr
pénztárcát. Mégiscsak válság van!
VÉGE
Szereplők:
A kocsmáros
szerepében: A Kocsmáros
A Csend szerepében: A
Csend
Zoli szerepében: A. Zoli
Jobb szerepében: Az Emberiség
A vendég szerepében:
Az Ördög
.jpg)
.jpg)
