30

Habár a legtávolabb áll tőlem, hogy egy pillanatig is elhiggyem, de egy dolog miatt mégis tetszik ez a világvége-őrület (ja, mert aki nem tudná, az jól figyeljen: pontosan 30 nap múlva a ma ismert világunk összeomlik - állítólag... de hogy mindez fizikai, szellemi, vagy milyen egyéb szinten fog megvalósulni, arról még nincs információm). Ez az egy dolog pedig a következő:

Képzeljük el, hogy tényleg 30 napunk van hátra, mint egy haldoklónak, akivel épp közölte az orvosa, hogy valamelyik létfontosságú szerve hamarosan felmondja a szolgálatot... és bumm. Vége a dalnak. Szóval tegyük fel, hogy maradt 30 napunk. Mi lehet ennél nagyobb motiváció arra nézve, hogy legalább egyetlen olyan dolgot véghez vigyünk, amire mindig is vágytunk, ami mindig izgatta a bennünk rejlő kíváncsi-nézelődő-próbálkozó gyereket? Kipróbálni egy extrémsportot? Meztelenül végigrohanni a város főutcáján fényes nappal? Szerelmet vallani valakinek, akihez eddig nem mertünk odamenni? Őszinte, saját véleményt formálni a körülöttünk lévő emberekről, eseményekről, és ezeket hangosan ki is mondani? Vagy csak tisztességesen berúgni? Egész nap pizzát zabálni, miközben a Gyűrűk ura trilógia rendezői változatát nézzük a haverokkal? Csak egy nap a világ - a híres nóta szerint, de nekünk most 30 nap adatott, hogy leszakítsuk a pillanat virágát, virágait, hát hajrá. És mi a legjobb az egészben? Hogy valójában nem veszíthetünk. Miért?

Egyszerű a képlet: ha tényleg itt az ítéletnap, akkor szembe fogunk nézni sorsunkkal, laza eleganciával leporoljuk a vállunkat, majd megrándítjuk, és azt mondjuk: Hát nem mindegy, b@ssza meg, de legalább megcsináltam!!! Ha meg december 22.-én egy világvége after-partyban találjuk magunkat, azaz mégsem következett be az, amire számítottunk, az sem a világvége (hehe), hiszen megtanultunk valami nagyon fontos, ha nem a legfontosabb dolgot: ahhoz túl rövid az élet, hogy az álmaink mellett elsétáljunk. És nem mellesleg, ha jól sáfárkodtunk ezzel a 30 nappal, egészen bizonyos, hogy olyan élményekkel gazdagodtunk, melyekre majd úgy tudunk csak visszagondolni életünk, a mi egyéni világunk végén, hogy óhatatlanul mosoly rajzolódik ki ráncos arcunkra, és elégedetten dőlünk rá az enyészet boncasztalára.

Szóval a visszaszámlálás indul. Most.