30

Habár a legtávolabb áll tőlem, hogy egy pillanatig is elhiggyem, de egy dolog miatt mégis tetszik ez a világvége-őrület (ja, mert aki nem tudná, az jól figyeljen: pontosan 30 nap múlva a ma ismert világunk összeomlik - állítólag... de hogy mindez fizikai, szellemi, vagy milyen egyéb szinten fog megvalósulni, arról még nincs információm). Ez az egy dolog pedig a következő:

Képzeljük el, hogy tényleg 30 napunk van hátra, mint egy haldoklónak, akivel épp közölte az orvosa, hogy valamelyik létfontosságú szerve hamarosan felmondja a szolgálatot... és bumm. Vége a dalnak. Szóval tegyük fel, hogy maradt 30 napunk. Mi lehet ennél nagyobb motiváció arra nézve, hogy legalább egyetlen olyan dolgot véghez vigyünk, amire mindig is vágytunk, ami mindig izgatta a bennünk rejlő kíváncsi-nézelődő-próbálkozó gyereket? Kipróbálni egy extrémsportot? Meztelenül végigrohanni a város főutcáján fényes nappal? Szerelmet vallani valakinek, akihez eddig nem mertünk odamenni? Őszinte, saját véleményt formálni a körülöttünk lévő emberekről, eseményekről, és ezeket hangosan ki is mondani? Vagy csak tisztességesen berúgni? Egész nap pizzát zabálni, miközben a Gyűrűk ura trilógia rendezői változatát nézzük a haverokkal? Csak egy nap a világ - a híres nóta szerint, de nekünk most 30 nap adatott, hogy leszakítsuk a pillanat virágát, virágait, hát hajrá. És mi a legjobb az egészben? Hogy valójában nem veszíthetünk. Miért?

Egyszerű a képlet: ha tényleg itt az ítéletnap, akkor szembe fogunk nézni sorsunkkal, laza eleganciával leporoljuk a vállunkat, majd megrándítjuk, és azt mondjuk: Hát nem mindegy, b@ssza meg, de legalább megcsináltam!!! Ha meg december 22.-én egy világvége after-partyban találjuk magunkat, azaz mégsem következett be az, amire számítottunk, az sem a világvége (hehe), hiszen megtanultunk valami nagyon fontos, ha nem a legfontosabb dolgot: ahhoz túl rövid az élet, hogy az álmaink mellett elsétáljunk. És nem mellesleg, ha jól sáfárkodtunk ezzel a 30 nappal, egészen bizonyos, hogy olyan élményekkel gazdagodtunk, melyekre majd úgy tudunk csak visszagondolni életünk, a mi egyéni világunk végén, hogy óhatatlanul mosoly rajzolódik ki ráncos arcunkra, és elégedetten dőlünk rá az enyészet boncasztalára.

Szóval a visszaszámlálás indul. Most.

21 érdekes tény

Aki nem hiszi, járjon utána! Mi nem tettük meg, mert minket csak az oldallátogatottság és a kattintások száma érdekel, a hiteles tájékoztatás most is, mint a magyar médiában általában, csupán mellékes dolog. 

Azon gondolkoztam...

Tehát azon agyaltam, hogy manapság, az egyszerre kitágult és mégis valahogy beszűkült világunkban mennyire nehéz egy saját gondolatot kreálni, amit még soha senki nem írt le, vagy mondott el. Aztán megtaláltam ugyanezt kábé tizenöt másik helyen leírva.

Néha már annak sem tudok örülni, ha igazam van.

 

17 nyomós érv, hogy...

Döbbenetes történelmi felfedezés!

Egyiptom - A világ eddigi legősibb lelete a 21. században újra elterjedt high-five pacsi ókori létezésére.

Adj egy ötöst, Anubisz!

Az emberi természet egy képbe sűrítve

Kortárs művészet?

Ponyvaregény

"Mondd ezt még egyszer. Mondd ezt még egyszer, hogy nem szereted a Ponyvaregényt. Mondd még egyszer, ha mered te f@szfej, b@szd meg! Mondd még egyszer, ha mered!"

A kőszínű ember

Most hőség tombol tücsökzenére,

A kutyák már temetik a nappalt,

Izzó bőröm sekélyes fénye

Elpárolog a tavasszal.

Jókedvem utcai törmelék:

Járdára hullott színes vakolat,

Befagy a rendszer-újratervezés,

Ha szemed tükre nem tapogat.

A muszáj-szavakban hentergő percek

Gaz illúziót cipeltek, róttak rám,

Hát kellően megterhelőek lettek

A könnyített létbe mártott órák.

Ja, hogy lankad a figyelem? Szökik a levegő?

Kikapcs – bekapcs az értelem őrlángosán a tejfölt.

Náci = libsi

Jó paraszt a cím, nemdebár? 

Feljegyeztük szerzőtársammal, Nihil barátommal ezt a képzelt kávéház teraszán lezajlott valódi beszélgetést. Ugyehogyazellentmondásokfölöttkönnyenmármárösztönösenátsiklunk? Védekező mechanizmus, izmus. Van az a madár – nem, most nem a tollas hátára céloztam. Meg van az a furcsaság, hogy politika. De tojásból lesz a csoda, a struccpolitika?

Figuraember #1

- Azt hiszem, a manapság liberalizmusnak nevezett irányzattal, annak is a „hardcore” változatával az a legfőbb probléma, hogy az embereket nem a tetteik, hanem sok esetben a származásuk alapján kategorizálja, és eszerint preferenciákat, például nagyobb szociális odafigyelést élveznek egyes csoportok. Ebből a megközelítésből, bármennyire idegenül is hangzik, de a „liberalizmus” semmiben sem különbözik a radikális jobboldal elgondolásaitól, csupán az előjelek változnak meg, és fordulnak át a másik szélsőségbe. De egy magát liberálisnak tartó embert ne az ellentétes szélsőség szabjon már meg, ugyanúgy, ahogy egy magát nemzeti beállítottságúnak tartó embert se a másik véglet. Ha ez megtörténik, az eredeti eszmék a legjobb eséllyel korcsosulnak el: szabadból szabados, nemzetiből náci lesz, és már csak az egymásra mutogatás marad.

Sajnos a 19. század közepétől szép lassan korcs eszmékké fajultak a korábban valódi gerincet és elveket igénylő gondolati rendszerek. (Vagy lehet, hogy sosem volt meg bennük az ilyen, manapság kihalófélben lévő meszes váz?) Így visszatekintve kicsit a mai „újvallásos” szekták agymosodáira emlékeztetnek - ez a hasonlat viszont lehet, hogy túl erős, illetve sértő az izmus szélsőségeire nézve, szóval inkább visszaszívom.

Úgy gondolom, hogy józan ember egyik véglettel sem tud teljes mértékben azonosulni, a valahová tartozás csordaösztöne miatt viszont a legtöbb esetben besorolja magát, és ez a döntése, választása későbbi cselekedeteit is meghatározhatja, befolyásolhatja majd - tudtán kívül, vagy rosszabb esetben azon belül. Ez a világ az ő számukra polarizált, jó és rossz, fehér és fekete, libsi és náci. (Na tessék, hát nem külön csoportként definiálom és különítem el én magam is a közös jegyek alapján őket?) Mindig akad valaki, aki kívül esik a saját kis világunkon, és ha ne adj’ Isten ennek hangot is mer adni, akkor nem szimplán kívülálló, hanem szélsőséges, sőt pillanatok alatt ellenség(!) válik belőle. Főleg, mert sok lúd disznót győz, ugyebár. Egy külső ellenségkép pedig mindig gyógyírt jelent a csoport belső (szociális, politikai, gazdasági etc.) gondjaira. Kell valakit utálni, na, hogy szerethessük egymást. Erre nagyon enyhe jelző, hogy primitív - ugyanakkor kellően hatásos.

Figuraember #2

- Az a helyzet, hogy ez egy nagyon általános emberi tulajdonság, amikor lebutítjuk azokat az eszméket, amik a magját alkothatnák egy jobb társadalomnak. Az eszmék fonáksága és tragédiája éppen az, hogy egyetlen egy olyan sem létezik, ami a gyakorlatban ne kaphatna gellert, és ne valami borzalom alakuljon ki belőle (vagy, nem ennyire szélsőséges esetben, egy vicc).

Vegyük csak például a kereszténységet, amiről sokan tényleg elfeledkeznek, hogy egy szeretetvallás, azaz vannak benne nagyon megszívlelendő elemek. Csak a közhelyekké vált mondásaiba sem szoktak nagyon belegondolni. Például a „ne ítélj, hogy ne ítéltess” nem arról szól, hogy ha te elítélsz valakit, akkor karmikusan visszakapod... Egyszerűen arról szól, ha sokat ítélsz el másokat, akkor az emberek felvonják a szemöldöküket, hogy te mire fel vered a melled?

Namármost, ez nem csak a kereszténységre igaz, minden eszmére rácsimpaszkodhatnak ezek a fonákságok, ugyanis ez benne van az emberi természetben, sajnos. Szerintem amúgy a probléma gyökere ott van, hogy az emberek egy eszme mögé bújnak, és attól várják a megoldást - holott az eszme csupán egy eszköz, mint teszem azt a toll, vagy a kapa. Magától nem fog működni, de ha okosan használjuk, megkönnyíti a dolgunkat. Először is ahhoz, hogy használjuk, meg kell legyen bennünk az igény, hogy fejlesszük és megismerjük magunkat – végül is, az eszmék ebben segíthetnek. Csak sokan vannak úgy, hogy igazából rendet akarnak tenni a káoszban, ami még oké lenne, természetes tulajdonság - de a káoszt, az ismeretlen lehetőségét messzire űzik.

Vannak emberek, akik el sem gondolkoznak mások tanításain, csak visszaböfögik - azért, mert félnek a véleménytől, és igazságot akarnak.

Figuraember #1

- Valóban, úgyhogy most visszaböfögöm a liberalizmus egyik meghatározó alapelvét, sarokkövét, az „élni és élni hagyni” rendszert – ezt mindenkire ugyanannyira és ugyanúgy kellene kiterjeszteni, ahogy minden ember alapvető jogait is biztosítani kéne. Idővel az egyén tettei pedig meghatározzák majd őt magát. Egy kis popkulti utalás, ha megengeded: „It's not who I am underneath, but what I do that defines me./Nem az határoz meg, ami belül vagyok, hanem az, amit teszek.” – mondta a hangszálgyulladt denevérember a Batman: Kezdődik! c. film vége felé, miután megmentette a kis Joffrey Baratheon életét, aki lényegében Lannister, azaz később majd meg kell mentenie Batmant, mert egy Lannister mindig megfizeti az adósságait! 

E kis intermezzo után vegyünk például egy kutyát, mely öt kölyke mellé befogad egy árva kis tigrist, szoptatja, nevelgeti, tisztogatja. A tigris nyilván megnő, ahogy az a történelem során megannyiszor bizonyítást nyert már. Ha úgy dönt, hogy széttépi az egyik mostohatestvérét, vajon az anya hogyan fog erre reagálni? Mondhatja-e azt, hogy nagyon sajnálatos, ami történt, de szegény tigris, lássuk be, igyekszik beilleszkedni, de néha óhatatlanul kisiklik a személyisége. Természetesen mondhatja, de igazából mi történik ilyenkor? Faji alapon pozitív megkülönböztetésben részesít egy másik egyedet. Akkor anyakutyus most náci? Ezek szerint igen, annak ellenére is igaz ez, hogy nem tartozik ugyanabba a fajba tigrissel. Hiszen egy megkülönböztetés esetén valamelyik fél mindig rosszabbul jár, ezért nevezzük megkülönböztetésnek. Nyilván. Azonban anyakutyus ezzel ugyanúgy sárba tapossa egy másik, jelen esetben a sértett egyed (megerőszakolt és lemészárolt kiskutya) jogait. Nekem mindig azt tanították, hogy vendégségben tartsam tiszteletben a vendéglátókat, a ház szokásait. Nem kell, hogy mindenben egyetértsek, hogy teljhasonuljak, hogy állandóan kussoljak. A viselkedésről, mondhatni magaviseletről van csupán szó.

Egy liberálisnak tehát "illik" független befogadónak és gondolkodónak lennie: függetlennek a keménymagos kulturális, vallási, nemzeti irányoktól, s ezek fölé emelkedve objektíven szemlélni a dolgokat. Föléjük emelkedve, és nem melléjük korcsosodva.

Számomra óriási csalódás a legtöbb „liberális” és „nemzeti érzelmű” ember, aki a mellét büszkén verdesi, és hirdeti hovatartozását valódi érvek, gondolatok nélkül, miközben ugyanazt a ruhát hordják, csak az egyikőjük cselesen kifordítja. Izmus, izmus…   

Figuraember #2

- Liberalizmus kontra konzervativizmus. Ez érdekes dolog, mert én magamat vagy mindkettőnek, vagy centralistának tartom. Kimondottan dühít amúgy például, hogy egyik oldalról: liberalizmus = elfogadó; konzervativizmus = elutasító, másik oldalról: liberalizmus = gerinctelenség; konzervativizmus = gerincesség. Ezek azok, amikre te is utalsz, hogy az ember fekete-fehér mentén osztja ketté világképét - és ugye az ember ritkán rakja magát a fekete oldalra (annál inkább a Sötét Oldalra! A Szerk.). Az említett falkaelmélet az, ami kiszorítja az elvek gyakorlatban történő megvalósításához szükséges józan paraszti észt, mert ugye "az én csoportomnak mindig igaza van".

A gond egyébként ott is van, hogy az emberi agy egy lusta disznó. Mindnyájunknak vannak előítéletei, amik korábbi tapasztalatokból fakadnak. Csoportosítunk és általánosítunk, mert ezzel időt spórolunk meg, amikor döntenünk kell. Ha például egy csuklyás, gyanúsan mozgó személy jön felénk az utcán, azonnal kitérünk előle, mert nem akarunk esélyt adni, hogy leszúrjon minket. Lehet, hogy nem áll szándékában, de azért azt a kis esélyt nem kockáztatjuk meg – mert hallunk ugye híreket.

Ez teljesen általános az állatvilágban. Ha egy zebra mozgó foltokat lát a magas fűben, rögtön rohan – nem kockáztatja meg, hogy a ragadozó esetleg valami másért jár-e arra. A gond ott van, hogy az ember-ember kapcsolat ennél bonyolultabb. Amit az sem tesz egyszerűvé, hogy az ember eredetileg hordalény volt: néhány tucat magával éldegélt egy helyen, és olykor összetűzésbe keveredett egy másik csoporttal. Ez így volt az őskorban, és most említhetném azt a klisét, hogy mi tízezer év évmilliók evolúciójához képest… de a helyzet az, hogy a kozmopolita ember csupán egy-kétszáz éves. Az előtt is sokan éltek falvakban, és bár a városok jó néhány ezer embert be tudtak fogadni, az, hogy az ember magát globális mértékben méri, nagyon új, alig néhány évtizedes. Nem csoda, ha nagyon sok ellentmondás van benne, mint amit még be kellene tájolni. Talán ott működne az egész, hogy én nekem vannak szeretteim, azoknak is vannak szerettei, és tiszteletben tartom, hogy azokat akkor is szereti, ha én nem, és így tovább. Csak ahogy az atomoknál, úgy az embereknél is, minél nagyobb ez a kapcsolatháló, annál törékenyebb.

A politikai korrektség iróniája az, hogy ugyanúgy ítélkezik, mint a rasszizmus - ha teszel egy rossz megjegyzést, akkor a keresztvizet is leszedik rólad, ahelyett, hogy elbeszélgetnének veled, miért is gondolod azt. És pont ezzel tartja életben a rasszizmust, mert az, aki alapból nem rasszista, de vannak negatív tapasztalatai, az rögtön átlökődik a másik végletbe, mert ők megértik, mert ők nem ítélik el. Mondjuk a politikai korrektségnek "szüksége is van" a rasszizmusra, ahogy a középkori legendák lovagjainak is szükségük volt sárkányokra. Csak rasszizmus mellett lehet valaki látványosan jóarc.

A jó öreg Mel

Figuraember #1
- Közben azon (is) eltűnődtem, hogy vajon hányadik példát emeljük ki az állatvilágból, és illesztjük be simán, szinte fennakadás nélkül az emberi társadalomról szóló eszmefuttatásunk gépezetébe? Jómagam alapvetően a humanista értékek (és ilyenkor nyáron a kovászos uborka) mellett teszem le a voksomat, mégis nap mint nap szembesülnöm kell a valósággal. A távoli, szőrös, lihegő rokonnal, ami valamely ősi ösztön hívására szőlőszemként fel-felbukkan életünk koktélos poharában. A bennünk rejlő vadállat. A félkész valóság.

Nem akarok az a srác lenni, aki érvelés gyanánt ipari mennyiségben dobálja be mondanivalójába az entellektüelnél entellektüelebb idézeteket, de ezt nem hagyhatom ki. David Bayliss írja, hogy... 

"Humanity: the most intelligent species on the planet, capable of anything but is governed by its agression and youth. A species fast in developing, but slow in maturing./Emberiség: a legintelligensebb faj a bolygónkon, képes bármire, ugyanakkor az agressziója és fiatalsága irányítja. Egy faj, amely gyorsan fejlődik, de csak lassan válik éretté." 

Pedig mennyi eszme süllyedt már alá a történelem folyamán, lecsordogálva a szennyvíztelep tárolójáig, miközben egyre újak születtek s emelkedtek fel, és ez így lesz mindig. Legalábbis nagyon remélem, hiszen az emberiség talán legszebb momentumai közé tartoznak a tiszta eszmék által belengett korszakok; ugyanakkor abban is bízom, hogy kellő alázattal, érettséggel és tisztelettel nyúlunk majd ezekhez az eszmékhez, mint eszközökhöz. 

Figuraember #2

- Igen, mint ahogy én is mondtam, minden eszme eszköz csupán. Bevallom, sokszor dühített az, amikor „politikailag korrekt” kérdésekben a jobb és a bal összecsapott. Sokszor mintha nem arról szólt volna, hogy eszméket cseréljenek, hanem hogy mások identitásain keresztül határozzák meg saját identitásukat. Internetes eszmecseréken politikai kérdésekben azt látjuk, hogy inkább elvből csapnak össze, mint azért, mert tényleg olyan rohadt módon érdekli őket az adott csoportba tartozók sorsa. Az egyik oldal idealizálja, a másik démonizálja az adott félt… és mindkettő esetén elveszik az ember.

Szeretném, ha végre túl tudnánk lépni az olyan fogalmakon, mint a rasszizmus és a politikai korrektség, mert béklyóban tartanak minket. Egykor ítélkeztem felettük, most csak túl akarok lépni rajtuk. Persze az emberi gondolkodás sosem változik meg könnyedén… és sosem tökéletes. Nekem vannak leszbikus barátaim, és jópofa látni rajtuk, hogy kialakul az, ki a „nő”, és ki a „férfi” a kapcsolatban, hogy ugyanazok a konfliktusok jellemzik őket is, mint a heterókat… de igazából ettől azok a melegek, akiket nem is ismerek, ugyanolyan érdektelenek számomra, mint az összes többi olyan ember, akiket nem is ismerek. Nem szeretek elvből egy csoportot, ugyanis arra kellett rájönnöm, hogy képtelen vagyok rá. Ugyanúgy, ahogy az emberiséget sem szeretem – semleges, mert tele van jó és rossz arcokkal, bár néha azt érzem, hogy az utóbbiak vannak többen, és frusztrál, mennyire nem hajlandó úgy működni, ahogy reklámozzák.

Figuraember #1
- Apropó, reklám. Marketinges körökben előszeretettel mondogatják, hogy végeredményben a negatív reklám is reklám. Kihagyhatatlan ajánlat! Kérem, tekintsék meg legújabb fejlesztésünket, az Emberiséget! Világégések, éhező földrészek és természeti katasztrófák gyakori kiötlője és szorgos működtetője, melyet most kedvezményesen megvásárolhat üzletünkben!

Néha azon gondolkodom, s talán valahol, egészen mélyen reménykedem is benne, hogy egy világméretű katasztrófa (nem "A" világvégére, vagy más, hasonló "mainstream" eseményre kell itt gondolni) lesújt hamarosan. Emésztő tűz vagy zúgó vízözön, lezúduló jég vagy tomboló szélvihar - ki tudja, melyik lehet az, amely ha rövid időre is, de egységgé kovácsolhatja az emberi fajt a fenyegető kihalás kopott üllőjén.

Naivitás egypontnulla? Meglehet. Én azért eljátszom a gondolattal.

Ellenséges vallási fundamentalisták? Banki spekulánsok és utcakölykök? Hímsoviniszták és feministák? Gays 'n Straights? Nácik és libsik? Ugyan, hagyjuk már... Mint az amerikai filmekben. Vállvetve, egymásnak segítő kezet nyújtva, ismeretlen nyelveken elkántált imádságokkal felvértezve fognak küzdeni túlélésükért, s a közös reményért, hogy holnap még talán lesz kihez szólniuk. Kristálytiszta motiváció, ugye?

Idővel aztán az elferdült, pszichés zavaroktól agyonsújtott "jin-jangok" csillaga is leáldozik az egyetemes jóérzés egéről. Ki kíváncsi ekkor már az árnyékos és a napos oldal kicsinyes, öncélú, de leginkább mániákusnak mondható eszmei csatározásaira? Az idegesítő, haszontalan, bomlasztó, unalmas és káros tevékenységük közben mindvégig egyetlen cél lebegett a küzdőfelek, Jin és Jang bevérzett szemei előtt: a teljes r²·π feletti korlátlan hatalom megszerzése.

Tom és Jerry legalább megnevettette közönségét. Manapság már sírni sincs kedvünk.

Tom és Jerry

Figuraember #2

- A gond egyébként a csoportosdival az, hogy a legtöbb infónk másodkézből kapott. Persze, ha arról van szó például, hogy a magas UV-fény miatt ne tartózkodjunk délben a napon, akkor nem tesszük, mert nem bántunk meg senkit, az UV-fény nem érzékeny. De az ember… az ember mindig bonyolult, és mindig érzékeny.

A közelmúltban hallottam egy hírt, hogy a cigányok (romák, kelák, szintók vegyesen, mert ez egy bonyolult csoportosulás, és mindnek élnek tagjai nálunk) akkor kapnak 1.4 millió forint segélyt, ha kibuknak az iskolából. Ez dühített, mert bár elsőre emberinek tűnik, valójában:

- Ezt a pénzt a dolgozó emberektől szedik be, így ők azért szívnak.

- A cigányok esetén pedig azt a nézetet erősítik, hogy "nem kell küzdened, nem kell hasznosnak lenned, sőt, inkább ne is csináld egyiket sem, fizetünk ezért!". 

Dühített, mert ezt megkülönböztetésnek éreztem azokkal a cigányokkal szemben is, akik odatették magukat. Az egyetemen ismertem egy kislányt, aki roma volt, és furának éreztem, hogy bár odatette magát, mégsem kapott semmit - még csak annyi dicséretet sem, hogy "emberek, lehet példát venni!". Ezt pedig egy speciális iskolában dolgozó tanártól hallottam… aztán azóta már cáfolatok is érkeztek, én pedig megint abban a dilemmában vagyok, hogy akkor kinek higgyek? 

Konfliktusok bezzeg akadnak bőven, nemcsak különböző rasszok, nemcsak különböző vallások, heterók és melegek között, hanem különböző társadalmi csoportosulások, ne adj’ Isten fiatalok és öregek között. Néha az az érzésem, hogy a vezetőinknek teljesen megfelel ez a felállás. Egyrészt oszd meg, és uralkodj, másrészt egyszerűbb a népet nyúzni, aztán megmondani, hogy az adott problémáról ki tehet. Mert a problémák megoldásához érteni is kellene a szakmájukat, nem csak a seggüket mereszteni.

Az a gond, hogy az emberi önzés, lustaság, és az ostobaságba való beletörődés igazából a legnagyobb ellenség, és ezek tartják fent ezeket a problémákat. Be kell látnunk, hogy alapból vannak előítéleteink, mindnyájunknak. Be kell látnunk, hogy tévedhetünk. Be kell látnunk, hogy nem ismerjük meg a világot magunk körül, ha hagyjuk, mások gondolkodjanak helyettünk. Be kell látnunk, hogy nem ismerjük meg magunkat, ha másoknak megfelelve kötelezzük el magunkat valami mellett.

Csendben maradni (értsd: kussolni) háborús bűn

Sokan az agressziót tartják a legnagyobb problémának. Az agresszió viszont csak tünet - a túlzott agresszió, mert az agresszió az emberi természet szerves része. Az ember ott cseszi még el, hogy az agresszióját nem tanulja meg kezelni, mert azt nevelik belénk, hogy szégyelljük és fojtsuk el, ahelyett, hogy kellően kordában tartanánk - az agresszió ad erőt, hogy kiálljunk magunkért, és ez nem azt jelenti, hogy szarrá verem a másikat, hanem azt, hogy ha baszakodnak kekeckednek velünk, akkor visszabaszakodunk nem hagyjuk, hogy a fejünkre nőjenek. (Vagy a fejünkre lőjenek. A Szerk.)

Bevallom, szeretnék én nagy igazságot mondani, ami segítséget nyújthat mindenkinek. Még jobban szeretnék örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt. De az utóbbi időben kaptam jó pár pofont, és ha mindentudó nem is lehetek, hadd legyek hát őszinte. Nem vagyok politikailag korrekt, sem rasszista, bár tudom, hogy tele vagyok prekoncepcióval, mint mindenki. Nem mondhatom meg, kit szeress, kit gyűlölj, és más sem mondhatja meg nekem. És azt sem, miben higgy – a legjobb barátaimmal nem is értek egyet sok mindenben. De nem is egy közös eszme által lettek a barátaim. Hanem mert törődünk egymással.

VÉGKIFEJLET

...habár még órákon keresztül diskurált a két Figuraember, még a jéghegy csúcsát sem sikerült teljesen lefűrészelniük, amivel limonádéjukat kívánták megfelelő hőmérsékletűre hűteni. A fejekben tovább tombolt a káosz, és ordított a tévé, a végkifejlet pedig érdeklődés híján elmaradt.   

Összpohár meghajtás

Celebek és dublőreik

Konyhai box

Hétvégén rántott hús volt az ebéd. Azt mondták, hogy jó vékonyra kell verni a húst.

- avagy Ilyen a boksz... 

"Észbe sem kapsz és elindul a bal kéz,
a tömeg ordít, bent van az egyenes.
Küzdeni kell, hogy a harcnak a végén
harsogják a nevedet."

- avagy üsd-vágd, nem apád, nem anyád - szólt a kannibál

- avagy "Ha mozog még az étel, nem ütötted eleget..."

Gyönyörű, fiatal modell a kozmetikai cégnél

Vigyázz! Zombik!

Új bolygót fedeztek fel? Nem.

Pras, aki nem gettó szupersztár

"Pras műveit úgy kell elképzelni, hogy van egy műterem, amibe színes kacatokat gyűjt össze, majd ezeket úgy rendezi el, hogy megfelelő szögből nézve ismert festményeket, képzőművészeti alkotásokat, vagy egyszerű sztárfotókat képezzenek le, na és mindezek után persze abból a bizonyos szögből fényképet készít minderről.

Leginkább azokra a perspektivikusan eleve torzra készített aszfaltrajzokra emlékeztet, amely szintén jó szögből nézve félelmetesen élethű szakadékot, a járdából „előtörő” dolgokat ábrázol, de ha még messzebbre akarunk menni, akkor vessünk egy pillantást Hans Holbein 1533-ban készült Követek című festményére! 

A két követ látszólag nyugisan ácsorog. Tipikus reneszánsz berendezés, elegáns nagyurakra szabott ruhák. A kép alsó részében, a követek lábánál pedig egy teljes mértékben megmagyarázhatatlanul odamázolt, hosszúkás, fehér objektum – ami, ha a kép sarkából nézzük, egy ijesztő koponyává zsugorodik. Ezt a jelenséget anamorfózisnak hívják, és Bernard Pras egyik legfontosabb eszköze."

Forrás: http://www.gonzopress.hu/2010/08/09/marilyn-tukororszagban-bernard-pras-muveszete/

Bernard Pras:

Portrék:

Van Gogh (1999) /aka Chuck Norris/

Marilyn (1998)

XIV. Lajos

Jimi Hendrix (2000)

Einstein (2000)

Bruce Lee (2006)

Clint Eastwood (2008)

Dali (2004)

 Pop:

Wonder Woman

Mickey "telibekú Rt." egér

Drakula

Uncle "Békesség" Sam