Figyelj, mert csak egyszer mutatom! – szólt a kamikaze, avagy hogyan lett az Ördög öngyilkos?

- Feltétlenül! – válaszolta a kérdésre, amit nem is hallott, és fejével biccentett. Valójában abban sem volt biztos, hogy neki szánták a kérdést. Mindenkivel megesik, – nyugtatta magát kedvenc közhelytablettájával – hogy kissé össze van zavarodva. Azzal lehúzta a vécét maga mögött, kitárta az ajtót maga előtt, majd behúzta az ajtót maga mögött. A tükörben felfedezte, hogy bizony ő sem marad örökké fiatal, a gondok által barázdált arcán már az elfogyasztott pálinka sem tud javítani. Gyorsan kezet mosott hát, megtörölte arcát, körülnézett. Egyedül volt, leszámítva a piszoár mélységeit néma kiáltással fürkésző akárkit. 

Óvatosan, nehogy megzavarja e testi-lelki átszellemülés csendéletét, kirúgta a mellékhelyiség ajtaját, rendelt még egy kört magának, és visszatelepedett megszokott helyére. Rágyújtott kedvenc cigarettájára, és arra gondolt köhécselve, hogy érdemes lenne felhagynia vele. Mégiscsak válság van! – futott át agyán a magányos rövidtáv gondolat, és elmosolyodott. Majd elnyomta a cigarettát; na nem azért, mert akár egy percig is komolyan fontolóra vette volna előbbi jó tanácsát, nem is azért, mert már szinte üres volt pénztárcája, és legfőképpen nem azért, mert pont aznap betalálta egy kerítő az „Egészség a vallásom” nevezetű, történetünk idején oly divatos szekták egyikétől. Egész egyszerűen elszívta azt a szálat.

Az elkopott gyárépületek fakósága modern várromként védelmezte a Munka szent szellemét, amelynek bűzét még évtizedek múlva is mosták, egyre csak mosták ki az agyakból. Innen nem messze ült ő, egy városszéli kiskocsma teraszán, ahonnét jól belátta a tájat egészen az út túloldalán magasodó zajfogó falig. A környék kilincsre zárt ajtóbilincse az évek során tucatnyi embert késztetett vissza a tudatlan állapot meleg bölcsőjébe, ahonnan a szerencsésebbek, egy háromfordulós felvételi vizsga után, könnyűszerrel átevezhettek az őrület szivárvánnyal kivert habos medencéjének oltalmazó magányába. A gondok, ahogy a vonatok is, jönnek és mennek, s csupán az utason múlik, hogy mikor ugrik ki hatvannál. Na mindegy – hessegette el magától az agytekervényeit egyelőre pihés kis szárnyasok képében kopogtató gondolatok csipegő csapatát. Azok persze ekkor már sóhajtva, mint akik jól végezték dolgukat… és tényleg. Ki kell ürítenem az agyamat, hogy rendet rakhassak a fejemben – gondolta, miközben a vízzel felütött pálinka nem égette torkát, és megérkezett a gyomrába, majd vissza. A természet örök körforgása – villant be neki e vidám és örökérvényű igazság, de vigyorát le is törölte arcáról gyomra kilakoltatott lakóival együtt. Bolondozni ráérek később is, motyogta. Ekkor már égető szükségét érezte, hogy lángba borítsa a legközelebbi kiszáradt növényzetet, így hát újra rágyújtott. 

Lassan, mint őszi hajnalon, elkezdett neki derengeni, hogy valójában miért ül egy városszéli kiskocsma teraszán, miért iszik pálinkát, és miért dohányzik, mikor ezeket az értelmetlen dolgokat soha nem erőltette, inkább csak másokra, de legalábbis önmagára sosem. A hangokkal persze más volt a helyzet. Igazán kiválóan megfért velük, a furcsa lakótársakkal koponyája kopott konyhájában, ahol együtt főzték ki az Életre vonatkozó tervei(ke)t.

De mit keresek itt? – kérdezte félhangosan, megint inkább csak önmagától, és a csapos, aki pont mellette haladt el üres poharakkal feldíszített kezével, körbefuttatta sólyomtekintetét a padlón, hátha lecsaphat valamilyen értéktárgyra a meglehetősen viseltes állapotba süllyedt alak árnyékában. Mégiscsak válság van! – nyugtatta lelkiismeretét a hóbortos kocsmáros, megvakarta borostás arcélét, és vijjogva továbbállt. De mit keres ez itt?       

Még hallotta, ahogy a szemetes mellől felröppenő galamb szárnycsapásai nyomán egy elszabadult toll, engedelmeskedve a gravitáció törvényének, lomhán alászáll. Hallotta, ahogy e toll pihéi láthatatlan szikrákat hányva sziklákat vájnak a térbe, s megperzselődnek a levegő részecskéit súrolva. Hallotta e levegő részecskéit, ahogy dübörögve arrébb sereglenek, utat engedve a jóval nagyobb fajsúlyú tollpihének, s az imént a negyvenes tábla mellett elrobogó kocsiból kirepülő kólás doboznak, mely vörös henger, mint egy mózesi fegyver szelte át a poros tengert. Aztán megérkezett a Csend, aki még az előbb hallott viccen kuncogva hangtalan odaköszönt a kocsmárosnak, s letelepedett hősünk asztalához, s ő emiatt már nem hallott semmit, s még az árokba csapódó kólás dobozt sem észlelte, amely békésen megpihent a fűszálak ölelésében, és végül lebomlott tizenötmillió év múlva. De ne szaladjunk ennyire előre az időben.

Amikor pár perc múlva megriadt szolid ájulásából, a világon kívül arra is ráébredt, hogy mi dolga van neki ezen a helyen. A munkahelyén tisztelettel megköszönték eddigi szolgálatait, s elengedték a lehetőségektől zsúfolt szebb világba - mégiscsak válság van!     

Mindeközben, egy nem túl távoli galaxisban, tulajdonképpen ugyanabban, a Naprendszer Föld nevű bolygójának egy másik szegletében rohamrendőrök vernek egy tüntetőt, majd nyugtató célzattal a tömegbe lőnek biztonságos gumilövedékkel biztonságos fejmagasságban. Valamivel odébb egy autóba rejtett pokolgép koncertjétől hangos a napáztatta vidék, máshol pedig negyven évre hitelt adnak egy másik autóra, s egy házra. Újabb állatfajokat fedeznek fel kutatók az óceánok mélyén, miközben mások gyengének találtatnak, és végül elhullanak, felvésve nevüket az érdektelenség mocsarába süllyedt „Kihalt állatfajok” feliratú kőoszlop következő sorába. A fejfenntartás, de jóval inkább a testi örömök bebiztosítása érdekében percenként tízmillió orgazmus ad keretet az evolúció azon képletéhez, melyet extraprofittal zár az emberiség.

Ahogy elgondolkozott mindezen, rájött arra, hogy őt valójában kitúrták az állásából! Találtak helyette egy Jobbat, aki nagyobb műgonddal végzi el a kiszabott feladatokat. És ez a Jobb, ez mindig ott lesz körülötte, akármerre menne is, és mindig emlékeztetni fogja önnön kudarcára. Pedig mennyire lelkiismeretes volt. „A munkája az élete.” – mondták rá a magukat bölcsnek kiadó imposztorok. Vagy úgy hangzott, hogy az élete a munkája? Már maga sem tudja. A végeredmény ugyanaz: nem kellett már a világnak, a világ talált nála jobbat. Leértékelt áru lett egy alsó polc hátsó szegletében, szavatossági ideje szép lassan lejár, tik-tak, tik-tak, míg végül bűzös-rothadó hulladékként végzi egy illegális szemétlerakó napsütötte domboldalán. 

Egy gondolat múlva felállt, s elindult valamerre. Akármerre. Odavakkantott valamit a kocsmárosnak, aki épp a pult alól szolgálta ki egyik törzsvendégét, a tizenöt éves Zolit. Elindult a még mindig radioaktív sugarakat kibocsájtó pernyedomb és a lakótelepi házak között húzódó úton a legközelebbi magaslat felé, ahonnan majd utolsó sétája végén leugrik, s utolsó repülése végén szilánkosra zúzza porhüvelye mind a 206 darabból álló csontkollekcióját. Good-bye cruel world... - dalolta halkan magában.

A kocsmáros eközben kiment az imént távozott vendég üresen hagyott asztalához, és letörölte a rászáradt por, izzadtság és alkohol keverékét, majd felpucolta a székek között elterülő színtelen gyomorváladékot. Ekkor vette észre azt az állati bőrdarabot, melyből egykoron pénztárcát formáztak keleti mesteremberek, s nyugati mesteremberek pénzzel tömték teli. Azonban az elhagyott tárca tartalma alaposan megcsappant ismeretlen vendége délutáni tivornyázása nyomán, s csupán papírfecniket, blokkokat és tömegközlekedési eszközökön kilyuggatott jegyeket talált benne. Káromkodva az egészet a kukába hajította. Majd gondolt egyet, lehajolt, s kiemelte a bőr pénztárcát. Mégiscsak válság van!

VÉGE

Szereplők:

A kocsmáros szerepében: A Kocsmáros

A Csend szerepében: A Csend

Zoli szerepében: A. Zoli

Jobb szerepében: Az Emberiség

A vendég szerepében: Az Ördög